XVI. kerületi fórum 2007.06.16.

Házak, életutak - Villa Árpádföldön

Hülitzerné Veress Katalin gyermekkorában nagy vagyon várományosa volt. Mégis (vagy talán, az akkori világban éppen ezért), családja úgy nevelte, hogy becsülje meg a munkát. Arra is nevelték, hogy felelősnek kell lenni, nem csak önmaga, de más iránt is. A gazdagság jegyében mindent meg kellett tanulnia: főzni, sütni, takarítani. Kislánykorában karácsonykor a család hurkát, kolbászt, töpörtyűt csomagolt a szegényeknek, és neki kellett átadni, hogy szokja az adakozást, érezze azt, hogy milyen öröm adni. Gazdag nagyszülei adakozó példája mondatja vele a szomorú ítéletet jelen korunkról: "Sivár, lélektelen világ ez a mai. Csak a pénz számít, közben pedig nem a pénz a legfontosabb, persze jó, ha van, de nem ez az elsődleges." A Vénusz Fodrász Szövetkezet elnökeként ment nyugdíjba. Hogy a munkáját jól végezhette, abból is kitűnik, hogy a szövetkezet felszámolásánál az üzleteket csak az ott dolgozók vehették meg, ezért még vettek hat üzlethelyiséget, hogy mindenkinek jusson, és a dolgozók 100% üzletrészt kaptak.
"A ház, a Stein-féle nyaraló 1906-ban épült. A tulajdonosnak fodrászüzletei voltak, és egyedül élt itt a lánytestvérével, nagyon vallásosak lehettek, sokáig állt itt még a házi oltáruk örökmécsessel és kettős térdeplővel a szobánkban. Nagypapám 1938-ban vette meg, jó ideig csak nyaralónak használtuk, akkor még a nagyszüleim egyik bérházában laktunk a Körúton, a IX. kerületben. A nagyapámé volt még a Regele-féle vadászkastály is, a mostani Pejkó utca környékén, amit a történet szerint Ferenc József bérelt Schratt Katalinnak, hogy amikor a Gödöllői kastélyban tartózkodnak Erzsébet királynéval, kilovagolhasson hozzá. Miután államosították, az enyészeté lett, széthordták. A házunk itt a Bekecs utcában háború idején orosz tiszti kórház lett, majd egy orosz tiszt költözött be a kedvenc lovával, egy szobában aludtak, kétkocsinyi trágyát kellett kihordani utánuk. A háború után az MDP telepedett be, erre már anyukám is kijött, és elküldte őket, akkor még megtehette, a szemben lévő házból külföldre menekültek, oda helyezték át a pártirodát. Később abban a házban tartották a Magyar-Szovjet Baráti Társaság gyűléseit, majd volt ott mozi, vöröskereszt, kultúrház, öltöző a focistáknak, majd szüreti bálokat rendeztünk, amire édesanyám készítette a gyönyörű szendvicseket, aztán az iskola foglalta el. Ma a Csokoládémúzeum készül benne. 1952-ben, az államosítás után jöttünk ki végleg Árpádföldre. Ez a ház úgy menekült meg, hogy egy ismerős család is beköltözött, így mi is itt maradhattunk tanácsi bérlőként.
Az egyik nagyapám hentesáru nagykereskedő, hadseregszállító, másik matematika professzor, tanügyi főtanácsos, a Kalocsai Érseki Gimnázium igazgatója volt. Érdekes, hogy a húgom kimondottan a matematikus nagypapámra ütött, ő is matematikus lett, én pedig az üzletember nagyapámra. Gyerekkoromban arra neveltek, hogy gazdag leszek, és ez nagy felelősség. A nevelőnőm, Józsa néni, a Podmaniczkyéktől került át hozzánk, szigorú volt, a cipőjét nekem kellett kisuvickolni, minden este keserűcsokoládéból és gyümölcsléből bájitalt kellett kotyvasztani neki, ez volt a vacsorája, a szívnek kellett a csokoládé, a gyümölcs pedig vitamin, nem kellett akkoriban semmiféle kapszula, ez maga volt az egészség. Mindent meg kellett tanulnom, mert azt mondták, így nem tud soha senki becsapni, mindent át fogok látni. Az újszülött malac pici fogát le tudom csippenteni, tudok libát tömni, amikor rengeteg disznónk volt, az ellésnél is ott segédkeztem. Akkoriban is volt csirkevész, de mi nem elégettük a csirkét, mint manapság teszik, hanem minden este petróleumos tollal kentük be a torkukat, és nem pusztult el kettő-háromnál több.
Az apukám a Horthy-hadsereg őrnagya volt, ragyogó kedélyű, igazi snájdig katonatiszt, tele adomával, viccel. A Ludovikán gazdaságot tanult, a háború után is szükség volt a tudására, ezredes lett. A Rajk-per idején az utolsók között fokozták le honvéddé. Aztán jöttek a házkutatások, három bejáratunk volt, golyószórós alakok vették körül a házat, három tiszt jött, apám, anyám és én egy-egyet kísértünk, nehogy ők rakjanak oda valamit, amit később megtalálhatnak. Apunak voltak olyan kapcsolatai, hogy tudtuk, mikor jönnek, de óvatosnak kellett lenni, nehogy túl korán nyissunk ajtót, vagy túl későn. Soha nem találtak semmit. Vasárnapokon, a kilences mise idején jött a nevelőtiszt, apámnak önkritikát kellett gyakorolni, és persze nekünk is végig kellett hallgatni az ideológiai átformálást. Ki volt készítve ide a párkányra Lenin, Sztálin és Rákosi képe. A kishúgomnak magtanították, hogy azt kell mondani a nevelőtisztnek, Rákosi Mátyás a mi szeretett édesapánk. A kishúgom (mivel nem volt Mátyás nevű ismerősünk, nem ismerte ezt a nevet) így mondta el: Mákosi Rátyás a mi szeretett édesapánk. Ezek után csomagoltunk (még ma is megvan a pincében a kitelepítő ládánk, itt áll állandó készültségben), hogy biztos mehetünk vidékre. De megúsztuk.
Apámat, akinek a természete miatt rengeteg barátja volt, mégsem tudott elhelyezkedni, mindenhova kísérte a bélyeg: a Horthy-hadsereg őrnagya. Az én tanulmányaimat is meghatározta ez, a bizonyítványomban ez állt: "tanulmányi eredménye kitűnő, továbbtanulásra alkalmatlan, osztályidegen." Apu segédmunkásként kereste a kenyerét jó ideig. Érettségi után én is követtem, én zacskót ragasztottam, ő a magnószalagokra kent fel valami barna masszát, a technikához nem nagyon értek. Éjszakánként együtt mentünk havat lapátolni a Gellért Szálló elé, mert szerette az elegáns helyeket. Azt mondta: Ne búsulj, lányom, nézd ezt a szépen csillogó szállodát, fogsz te még itt bálozni! (Mit ad Isten négy év múlva az első kozmetikus bálon már ott táncoltam.) A hólapátoló társaság jó volt, köztünk volt a kereskedelmi bank volt vezérigazgatója, vagy az Almásy grófék is. A gimnáziumban a származásom szerint a X. kategóriába tartoztam, ezért olyan foglalkozást kellett keresnem, hogy soha senki ne tudja a lábát belém törölni, ahol saját magamon múlik minden. Így lettem kozmetikus. Én voltam a legjobb tanuló, úgynevezett vörös diplomával szabadultam. Itt a kerületben helyezkedtem el. Negyven évig egy helyen dolgoztam.
Azt vallottam mindig, akkor lesz jó az életem, és szép, ha a saját lelkiismeretem, a Jóisten és a haza a megfelelő helyen van, és ezekkel én jóban vagyok. Akkor mindent csinálhatok."
Kép és szöveg: Széman

 
design: www.impactmedia.hu
  EN DE